NEM VOLT Honfoglalás: HAZATÉRÉS volt! Az elhallgatott történelmünk

Antropológiai vizsgálatok, genetikai eredmények támasztják alá, hogy valami egészen más történt…

Ideje volt már a tabudöntögetésnek! Bócz Endre őszintén leírja, nem tud büszke lenni a magyarok kalandozásaira (Régi dicsőségünk, ÉS, 2018/45., november 11.), amely védtelen, felégetett települések kirablásából, megsarcolásából vagy függetlenségükért harcoló, lázadó törzsek kiirtásából, megtizedeléséből állt idegen hatalmak megbízásából fizetségért.

Nem vállalja fel a szerző a rettegett hunokkal való rokonságot sem (mint Orbán Viktor szeretné), és meggyőződésem, hogy az egyre terjedő genetikai vizsgálatok alapján az is ki fog derülni, hogy a rablásból élő magyarok sem elődei többségünknek.

Tősgyökeres nemesi családok sarjai csináltatnak manapság DNS-vizsgálatot nyálból, és megdöbbenve olvassák az eredményt: eredetük nem a honfoglaláskor beözönlött népcsoporthoz köti őket.

Fontos kérdés: egy népet miképpen identifikálunk? A genetikailag nyomon követhető származás vagy a beszélt nyelvük szerint.

A világtörténelem hódítói a legtöbb esetben rövid ideig maradtak az elfoglalt területen, addig, amíg azt kirabolták (besenyők, hunok, tatárok Európában, kalandozó magyarok), s minthogy sem tervük, sem lehetőségük nem volt a tartós kizsákmányolásukra, ezért leginkább legyilkolták az ottani lakosokat.

Mások megpróbáltak tartós nyereséget húzni győzelmükből, és adót fizettettek, amelyet rendszeresen behajtottak, ezért ott be is rendezkedtek (rómaiak a provinciákon, Timúr Lenk a Közép-Keleten, normannok Angliában, mongolok Kínában, törökök Magyarországon).

Ez azt jelentette, hogy a hódító szűk környezete, az uralkodó elit saját kultúrával és nyelvvel rendelkezett, és megint más szokásokkal és beszélt nyelvvel a meghódított területen élő nép.

Természetesen a kettő kölcsönhatásba lépett, és csak az idő kérdése volt, milyen eredménnyel. Angliában például a normannok nyelve (a francia) lett a kicserélődött angol nemesség nyelve 300 éven keresztül, míg egy pestisjárvány tette egyértelművé, hogy a tömegek által beszélt nyelv marad a jellemző.

Kínában, bár a mongolok még uralkodó dinasztiát is alapítottak, esélyük nem volt a nagyszámú őslakosok nyelvét befolyásolni, míg román szomszédaink a rómaiaktól származtatják nyelvüket, de dákoknak tartják magukat.

A harmadik eset, amikor a meghódított nép átveszi a hódítók kultúráját és nyelvét, és meg is tartja a hódítók távozása után, de tudatában vannak, hogy ők más nép (svájciak, azeriek, vallonok). Ez az öntudat persze akkor is megmaradhat, ha a hódítók nem távoznak (walesi, skót, északír, kaukázusi népek, Kelet-Ukrajna).

Az urbanizáció és mobilitás azonban egy idő után felgyorsítja az asszimilációt, pláne, ha a származás akadálya az egyén érvényesülésének, és az államhatalom nem védi a kisebbségeket.

Nem könnyű elhelyezni ebben a koordinációs térben (melyben az abcissza a jelenleg beszélt nyelv, az ordináta a genetikai származás) Magyarország polgárait.

Mert az tény, hogy az itt lakók 98 százaléka magyarul beszél, de a fenti példák bizonyítják, hogy ettől még nem biztos, hogy magyarok.

Az is bizonyított, hogy az első évezred vége előtt erős hadsereg érkezett (László Gyula szerint több etapban) keletről, amely állammá szervezte az itt talált népet, és dinasztiát is alapított.

A leigázott őslakosokat viszont nem irtották ki, hiszen a cél ezúttal nem a kirablásuk volt.

Saját nyelvüket is „hivatalossá” tudták tenni és elterjeszteni (nem úgy, mint a bolgárok), de a nép genetikai összetételét nem tudták megváltoztatni – többségben maradtak az őslakosok, azok, akik nem keletről jöttek, vagy onnan, de már a honfoglalás előtt!

Már ezt bizonyították a XIX. század végi antropológiai vizsgálatok is, amelyeket a kiásott, honfoglalás kori csontvázakon végeztek, csak ilyen módon nem merték megfogalmazni.

Az a népcsoport ugyanis, amelyik a Volga–Káma vidékéről indult, és mozgása folyamán nyelvében finnugor struktúrát, de rengeteg török kifejezést is felvett, többségében a Kárpátokon kívül maradt, idáig főleg csak harcosaik jutottak.

Ezek hadjárataik során ezer kilométereket tettek meg vagy a rablott kincsekért, vagy egy idegen uralkodó felkérésére, s a katonáskodást főfoglalkozásként (hasonlóan a kozákokhoz) űzték. És bár egy-egy kalandozás busás hasznot hozott, a családfő hónapokig, évekig távol maradt – ha egyáltalán hazatért.

Ezekben a kiruccanásokban a „civilek”, a nők és a gyerekek értelemszerűen nem vettek részt, és ha az állattartás miatt vándoroltak is, ezt általában körbe-körbe tették, s visszatértek ugyanoda, amikor a lelegelt mezőn a fű újranőtt. Eszük ágában se volt a tágas alföldeket elhagyni, és felvonulni a legeltetésre alkalmatlan hegyvidékre, a Kárpátokba.

Miközben a nyugaton egyre kevesebb hatékonysággal kalandozó magyarok a Kárpát-medencében akkortájt egy hatalmi vákuumot, gyenge, hadsereggel nem rendelkező népet, egy Kánaánt találtak – nem csoda, hogy nem volt kedvük visszatérni Levédiába.

Valószínű, hogy családtagjaikat magukhoz vették, de az is, hogy ezek létszáma nem haladta meg a már itt lakó milliókét.

Ez utóbbiaknak – a most itt élők többségének – viszont a magyarok bejövetele nem volt honfoglalás, még ha magyarnak tartják is magukat.

Facebook Hozzászólások
cms

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

Kövess minket Facebookon!

Ezzel egyúttal támogatod oldalunkat is.