A tiszazugi méregkeverők: Magyarország történetének legijesztőbb, horrorba illő ügye a “Halál falujában”

A falusi asszonyok légypapírról kiáztatott arzénnel mérgezték meg az öregeket, a nyomorékokat, a „felesleges” csecsemőket, iszákos, garázda férjeket, örökhagyókat. Hivatalos adatok szerint több mint 160 személyt gyilkoltak meg ily módon.

Sokak szerint ez a magyar kriminalisztika történetének egyik legmegdöbbentőbb gyilkosságsorozata, amit nők követtek el…

A tiszazugi méregkeverők elnevezés egy csoport nőre utal, akik tiszántúli falvakban éltek és 1911–1929 között körülbelül 300 embert mérgeztek meg. (Bár ez a szám vitatott: Bodó Béla történész például csak 45-50 körülire becsüli ugyanezen értéket.)

A legtöbb ilyen mérgezéses eset Nagyrév faluból vált ismertté (innen ered az érintett nők másik összefoglaló elnevezése: a nagyrévi angyalcsinálók), de több ugyanilyen mérgezés színhelye volt Tiszakürt, Ókécske, Tiszaföldvár, Kunszentmárton, Mesterszállás és Öcsöd is, valamint előfordultak hasonló, a tiszazuginál jóval kisebb port felverő esetek Békésben, Csongrádban és Zalában is.

A korabeli magyar társadalomban még szokás volt, hogy a fiatal lányok leendő férjét a családjuk választotta ki, a szülők döntésüket a lányaikra erőltették, tehát nekik mindenképpen el kellett fogadniuk az így választott jövendőbelijüket.

A kényszerre a válás sem jelentett volna megoldást, hiszen a válás intézménye akkoriban még nem volt társadalmilag elfogadott, kivéve esetleg azokban az esetekben, ha a férj alkoholista vagy erőszakos volt.

Az első világháború idején, amikor a harcképes férfiakat az Osztrák-Magyar Monarchiáért küldték harcolni, Nagyrév megfelelő helynek tűnt szövetséges hadifoglyok elszállásolására. A hadifoglyok a faluban korlátozott szabadsággal bírtak, így az ott élő nők közül sokan „szerezhettek” maguknak egy vagy akár több külföldi szeretőt is, amíg a férjük távol volt. Amikor azonban a férfiak visszatértek, a többségük elutasította feleségük bonyodalmas szerelmi viszonyait, és korábbi életüket, életmódjukat szerették volna folytatni.

Ebben az időben kezdte a bába titokban meggyőzni a falubeli asszonyokat – akik szabadulni akartak nehéz helyzetükből –, hogy mérgezzék meg férjüket: ehhez használjanak arzént, melyet az akkoriban megjelent légyfogó-papírok kiáztatásával szereztek.

A kezdeti férjgyilkosságok után néhányan a saját családtagjaikat, rokonaikat is megmérgezték, mivel azok „teherré” váltak számukra (pl. betegségek, fronton szerzett bajok miatt), vagy az örökségüket akarták ily gátlástalan módon megkaparintani. Sok falu küzdött a szegénységgel és a nyomorúsággal, ezért a föld akkoriban különösen értékes volt: így a földszerzés és a föld elaprózódásának megakadályozása (egykézés) egyaránt motiválhatta őket.

Az asszonyok a férjek és családtagok mellett szeretőket és fiúkat is öltek meg a bábaasszony biztatására.

A nagyrévi bábaasszony állt a legközelebb a helyi orvoshoz, emellett unokatestvére végezte a halotti bizonyítványok kitöltését, emiatt maradhattak észrevétlenül és felderítetlenül a gyilkosságok. Fazekasné évtizedekig tevékenykedett bábaként a faluban, azt azonban nem lehet tudni, hogy ezalatt hány embert segített halálba.

A pénzért árusított „légyvíz” meglehetősen kelendővé vált helyiek körében. A legkorábbi, ismertté vált nagyrévi mérgezés azonban még 1911-ben történt, melyet nem lehetett Fazekasnéhoz kötni.

A sor később férjek, gyermekek és más családtagok halálával folytatódott: a háborúból hadirokkantként hazatért férfiak, súlyos betegségtől szenvedő csecsemők, kisgyerekek és idősek estek a méregkeverő asszonyok áldozatául.

A mérgezés ebben az időben egyfajta „divattá” vált a környéken, miután pedig a történtekre fény derült, Nagyrévet „a halál faluja” ragadványnéven kezdték említeni.

Bár a mérgezés nem volt ismeretlen a szegényebb, falusi körökben: az ország más tájain (Zala, Csongrád, Békés) és más tiszazugi faluban (Tiszakürt, Ókécske, Tiszaföldvár, Kunszentmárton, Mesterszállás és Öcsöd) szintén akadt példa hasonló gyilkosságokra: a magatehetetlen, gondozásra szoruló vagy sérült gyerekeket, felnőtteket, időseket segítették a másvilágra, a nagyrévi esethez hasonló mértékben talán sehol máshol nem fordult elő.

Bár az arzénes mérgezések éveken át titokban maradtak, három ellentmondásos eset magyarázatot adhat arra, hogy hogyan fedezték fel mégis az „Angyalcsinálókat”:

Az elsőben egy bizonyos Szabó nevű asszonyt éppen tetten érte két látogató, akiknek sikerült túlélni a nő – megmérgezésükre tett – korábbi kísérletét.

Ám Szabó egy másik asszonyra mutatott, aki megnevezte Fazekasnét.

Egy másik esetben a szomszédos város folyópartján kisodródott egy holttest, amelyet megvizsgált egy orvostanhallgató: döbbenten konstatálta a test magas arzéntartalmát, így további nyomozások kezdődtek.

Bodó Béla amerikai-magyar történész-író a témában írt műve szerint a gyilkosságok 1929-ben kerültek a nyilvánosság elé, amikor egy helyi újság szerkesztője (más források szerint a szolnoki ügyészség) kapott egy névtelen levelet, melyben a Tiszazug környéki nőket családtagjaik megmérgezésével vádolták meg.

Ekkor indult meg az ügyészség nyomozása: a hatóságok több tucat holttestet hantoltak ki a helyi temetőben. Mivel az arzén még hosszú évekkel később is kimutatható, a gyanú bizonyosságot nyert.

28 gyanúsítottat állítottak bíróság elé (kettő kivételével mind nő volt), akikre mintegy 162 gyilkosságot tudtak rábizonyítani. Pontos adatok azonban nincsenek, mivel pl. más források kb. 300 áldozattal számolnak.

Az ügy már akkoriban is nagy port vert fel; annyi bizonyos, hogy az esetet részletesen kivizsgálták, 1929-1931 között 12 tárgyalást tartottak az ügyben. A hatóságok külön tárgyalták az ügyeket, hogy kerüljék a feltűnést és ne legyen még nagyobb sajtóvisszhangja a dolognak, bár a perekről maga Móricz Zsigmond tudósított a Nyugatban.

A tárgyalások végül hat halálos ítélettel zárultak (három elítéltet felakasztottak, a másik három büntetése pedig módosult: egyiküket felmentették, másik kettő büntetését életfogytiglanra változtatták), további nyolc személy kapott életfogytiglani elzárást, a többiek pedig 5-10 év közötti szabadságvesztést.

Maga Fazekas Gyuláné nem került a bíróság elé: ő 1929. július 19-én délelőtt, a házához induló, őt elfogni szándékozó csendőrök láttán öngyilkos lett, a halálozási anyakönyv szerint “lúgkő mérgezés által”.

Bizonyára az öngyilkossága is hozzájárult ahhoz, hogy a perben és az arról szóló tudósításokban ő lett az ügy szinte démonizált főbűnöse, hiszen az érintetteknek ekkor már az állt az érdekében, hogy a mások által elkövetett bűntettekért is minél nagyobb arányban rá hárítsák a felelősséget.

Facebook Hozzászólások
cms

KÖVESS MINKET A FACEBOOKON IS!

Kövess minket Facebookon!

Ezzel egyúttal támogatod oldalunkat is.